Nem is olyan régen az egyik fővárosi mixerakadémián jártunk, de nem ám véletlenül! Itt rendezték meg ugyanis az itthon talán nem annyira ismert skót Grant’s márka kóstolóját, valamint az ital utazó nagykövete, Rob Allanson tartott egy kis fejtágítást a dolgok mikéntjéről.
Robról tudni kell, hogy az övé kábé egy álommeló: előzőleg a Whisky magazin főszerkesztője volt, majd ezután állt be a Grant’shoz. Velük együtt járja a világot, és mindenhol mesél, valamint kóstol. Tegyük a szívünkre a kezünket, szívesen cserélnénk vele, nem?
A rendezvény este fél hétkor kezdődött, és a népviseletbe, azaz szoknyába öltözött Rob azonnal bele is csapott a közepébe, és elmesélte a családi lepárló történetét a kezdetektől, ami azért is egy nagyon szép kis sztori, mert 1887 karácsonyán készült el az első üveggel az aranyló italból. Azt is megtudtuk, hogy a skót viszki akkor nevezhető így, ha minimum három évig érlelődött, és manapság évente olyan 54 millió üveggel adnak el belőle.
Az eredet-történet után átvettük, hogyan készülnek a viszkik, mellyel most nem untatnék senkit, akit érdekel, el tudja olvasni mondjuk itt. Miután ezen is túllettünk, és már alig bírtunk a porzó májunkkal, végre sor kerülhetett a valódi kóstolásra. Tudtátok amúgy, hogy ha nagyon profik akartok lenni, érdemes egy két csepp vizet belecsöppenteni a viszkibe, mert úgy jönnek ki a legjobban az ízek? Arra vigyázzatok viszont, hogy tényleg csak ennyi legyen, mert ha belelocsoltok egy fél pohárral, akkor azt maximum egy lepárlóval fogjátok tudni eltávolítani, az pedig nem egy olcsó mulatság.
Az első pohár, amit kóstoltunk, egy Ale Cask volt, azaz egy olyan whisky, melyet söröshordóban érleltek hat hónapig. Friss, krémes íz jellemezte.
A második kóstolási alany a Family Reserve nevet viselte, és ez már egy kicsivel füstösebb, tőzegesebb volt, főbb ízjegyei pedig gyümölcsösebbek voltak.
A harmadik tétel a Signature volt, később ebből kaptunk is egy palackkal. Ennek az ízvilága kevésbé volt már tőzeges, jellegzetesen mézes-karamelles hangulatot árasztott, és szintén megjelent benne egy almás-körtés ízvilág
A következő whisky az árulkodó Sherry Cask nevet hordta magán, és ebből máris ki lehet találni, hogy egy milyen hordóban is volt érlelve ez a kissé csersavas, krémesebb jellegű, szívmelegítő hatású ital.
Az utolsó előtti a Select Reserve nevet viseli, és forgalomban még nem kapható, szóval az első palackok egyikéből volt szerencsénk kóstolni. Ez egy nagyon felsőkategóriás, füstös, tőzeges whisky volt, ha jól emlékszem 15-20 ppm-mel (ez jelöli a whiskyk füstösségét).
A hatodik, és egyben az utolsó ital egy igazi király volt: a 18 YO, szintén elég beszélő névvel, sötétebb ízprofillal, feketeribizlire emlékeztető ízvilággal.
A kóstoló után nyomtunk egy közös IOU fényképet is, majd szabadon lehetett kóstolgatni, beszélgetni Rob-bal, meg persze csodálni a háromszögletű palackokat a pulton és a háttérben.
Nagyon érdekes és tanulságos volt számomra a rendezvény, és bár a másnap tartott Whisky Show-ra nem tudtam menni, az biztos, hogy ha lesz még ilyen, engem ott találtok majd.
Hozzászólások
