Az októberi vendégek: Grecsó Krisztián, Dragomán György, Szabó T. Anna és Nyáry Krisztián voltak. Az ő ötleteik és menüjavaslataik alapján főzött minden nap egy-egy séf: Szilvási Mihály, Horváth Ákos és Farkas Richárd. Legszívesebben mind a három estére elmentem volna, leginkább Farkas Richárd, az őrségi Pajta séfjének a főztjére voltam kíváncsi, emberileg azonban a Dragomán György – Szabó T. Anna páros érdekelt a legjobban – így ezt választottam.
Ennyire szórakoztató és kedves eseményen nagyon régen voltam – hogy mellé még fantasztikusat ehettem is, csak hab a tortán. A vacsora tematikáját nagyban segítette, hogy Dragomán György az ízekhez is rengeteget hozzátett. Elküldte Horváth Ákos séfnek kedvenc ételeit és alapanyagait, hogy azok felhasználásával főzzön. A séf azonban még ennél is tovább ment: alaposan tanulmányozta Dragomán György írásait és saját receptjeit – ezekből ugyanis elég sokat szokott feltölteni a blogjára. Itt tudjátok őket olvasgatni ti is. Hamarosan egy receptgyűjteménye is megjelenik, ezen már dolgoznak a Magvető Kiadónál.
Miközben az első fogásra vártunk, Szegő János, a Magvető Kiadó szerkesztője végig beszélgetett Dragomán Györggyel és Szabó T. Annával, így egy pillanatig sem jutott eszembe, hogy éhes vagyok. A házaspár sokat elmondott arról, hogyan zajlik köztük a munkamegosztás a konyhában. Az derült ki, hogy főzni inkább Dragomán szokott, míg felesége mosogat. Szabó T. Anna elmondta, hogy egy ideig ezzel nem volt baja, mivel a férje mosogatás közben felolvasott neki – például a Tarzanból vagy A Gyűrűk Urából. De aztán erről leszokott, és maradt a mosogatás. Amit annyira utált, hogy verset is írt róla. A vers megjelent egy kötetben, és a honoráriumból végre vásárolt egy mosogatógépet.
Az írópárost nagyon sok év, és sok, ételhez fűződő történet köti össze. Az egyik rögtön megismerkedésükhöz köthető. Mint Dragomán György elmesélte, amikor először ment el Szabó T. Annához, hogy randevút kérjen tőle, Anna azt mondta neki, hogy várjon egy pillanatot, mindjárt visszajön. De csak másfél óra múlva tért vissza, egy nagy tepsi túrós batyuval. „Csakhogy én utálom a túrót, amit bunkó módon meg is mondtam, és meg sem kóstoltam a süteményt. Csoda, hogy Anna ezek után is hajlandó volt találkozni velem.”
Dragomán György cserébe viszont rávette magát, hogy megszeresse a túrót. Annyira maximalista ugyanis, hogy nem tudta elfogadni, hogy vannak olyan ételek, amiket nem kedvel. Ezért elolvasta Jeffrey Steingarten The Man Who Ate Everything (Az ember, aki mindent megevett) című könyvét, amiben részletesen le van írva, hogyan kell megkedvelni azokat az ízeket, amiket utálunk. A szerző számára ez a kimchi volt, Dragomán pedig a hallal kezdte, mert azt utálta a legjobban. A könyv segítségével sikerült is megszeretnie, bár saját bevallása szerint a folyamat legalább tíz évig tartott. Most a korianderrel próbálkoznak, mert azt egyikőjük sem szereti. Szabó T. Anna azt olvasta valahol, hogy ha lime levével keverik a koriandert, kellemesebb az íze, és úgy meg lehet szokni, de nekik még nem sikerült.
A sok sztori közben megérkezett az első fogás, ami kacsaterrine, birsalma, barna sör névre hallgatott. Összességében ez volt a kedvenc fogásom a vacsora alatt: tökéletesen illett egymáshoz a kacsaterrine, hozzá a birs: azonnal a kedvencem lett.
Dragomán György és Szabó T. Anna mindketten Erdélyben nőttek fel, ami nagyon meghatározta az gyerekkorukat étkezés szempontjából is. Hiszen a legdurvább, Ceausescu-időkben mindent jegyre adtak, így sokszor az alapvető élelmiszereket is nehéz volt beszerezni. Erdélybe egyáltalán nem jutottak el a nemzetközi receptek, ezért például hiába volt mindenkinek a kertben padlizsánja – senkinek eszébe sem jutott, hogy abból padlizsánkrémen (vinetén) kívül bármi mást lehetne készíteni.
Dragomán György szerint ez jelenti az igazi elszigeteltséget: amikor rendelkezésre áll az alapanyag, amiből főzni tudnál, de nem ismered a recepteket. Szakácskönyvek sosem jutottak el hozzá gyerekkorában, az olasz konyháról azt sem tudták, hogy létezik.
Dragomán György maga is gyakran főz, ha valamit a konyhában a fejébe vesz, nem nyugszik, amíg meg nem csinálja. Hamar kiderült, hogy kettejük közül a költőnő a kísérletezőbb kedvű a főzésben, Dragomán pedig a maximalista. Inkább százszor megfőzi ugyanazt – amíg tökéletes nem lesz. Mint mondja, mindig is érdekelték a különböző főzési technikák, már az elsők között beszerzett például egy szuvidáló gépet, és ma is rendszeresen szuvidál. Regényírás közben például.
Mint mesélte, mostanában a gin-tonik nagy kedvence lett, de nagy bánata, hogy szerinte az itthon kapható tonikok nem elég keserűek. Így elhatározta, hogy maga fog tonikot készíteni otthon, ehhez kinint kellett szereznie – ami azonban meglehetősen nehéz dolog. A gyógyszertárban nem járt sikerrel, végül valahogy külföldről szerezte be, és készített is belőle tonik szörpöt.
Közben meg is érkezett a következő fogás, a borscs leves, amit Horváth Ákos nem titkoltan kifejezetten Dragomán receptjéből készített. Ami az író szerint egy lengyeles változat, mert az ukránok nem főzik ilyen tisztára a céklalevest. Főételként pedig konfitált bárány érkezett babraguval és tárkonnyal. Ez szintén egy olyan fogás, ami a vendégek erdélyi gyökereire utal: a bárány tipikus erdélyi étel, csakúgy, mint a tárkony, ami a legáltalánosabb fűszer arrafelé.
Dragomán is többször felidézte, hogy ők otthon szinte mindent tárkonnyal és kaporral ízesítettek. Az író és a séf itt aztán hosszas értekezésbe kezdett, hogy vajon mi a jobb a báránynak: 6 órán át szuvidálni 68 fokon, vagy 10 órán át 63 fokon? Bárhogy is történt, a bárány jó volt, pedig én semennyire sem vagyok bárányos. És nagyon bejött hozzá a bab.
Dragomán Györgynek volt honnan örökölnie a gasztronómia iránti megszállottságát, hiszen apukája is imádott főzni. Megfogalmazása szerint otthon örmény-zsidó-erdélyi konyhát vittek, de apukája mindent kipróbált, amit csak lehetett. Egyszer fejébe vette például, hogy meg akarja kóstolni a szójaszószt – ami a nyolcvanas évek Romániájában nem volt egyszerű. Végül valamelyik dollárboltban hosszú alkuk árán sikerült neki.
Az elhangzott sztorik sorozatát még hosszan tudnám folytatni, de sajnos ez nem olyan, mint élőben hallgatni Szabó T. Annát és Dragomán Györgyöt, aki tényleg olyan megszállottan tud beszélni a gasztronómiáról, mint csak igen kevesen. Meg aztán közben megérkezett a desszert is: gesztenye, karamell és kecsketej, amiben szintén elvesztem egy kicsit.
De nem csak a közönség, úgy tűnt, az írók is nagyon élvezték, hogy kiléphetnek végre a megszokott író-olvasó találkozó kereteiből, látszott, hogy szinte szárnyalnak egy ilyen oldott közegben. Laufer Judit szervező pedig kiemelte, hogy a séfek is iszonyúan élvezték a rendezvényt, mert kevés olyan esemény van, ahol együtt tudnak dolgozni és belelátnak egymás munkájába. A Főzünk és mesélünk sorozat akkora siker volt, hogy egészen biztosan lesz folytatása, érdemes figyelni a Globalista Konyha oldalát.
Hozzászólások
