Az elmúlt hónapokban mindenki megőrült attól, hogy hűha, egy nagybetűs SÉF című film kerül a mozikba, hát ez aztán majd végre szakmabeli szórakozást nyújt az összes szakácsnak és persze a gasztrobloggereknek is. Még jobb lett volna, ha egy jó filmet kapunk, de nem ez történt.
Mielőtt bármibe is belemennénk, nézzük meg, miről is szól a történet. Van a Carl Casper nevű séf, akit Jon Favreau alakít, de az ő éttermi karrierje egészen hamar véget ér, amikor is a felette uralkodni vágyó főnöke miatt állását otthagyni kényszerül. Természetesen van itt minden, elvált feleség, keveset látott gyerek, és persze belefutunk abba is, hogy most aztán keresi az útját, amit ironikus módon végül a feleség volt férje segítségével talál meg. Ez nem más, mint egy food truck, amiben aztán újra rájön az élet értelmére, meg, hogy fontos neki a fia, stb. Baromi jó nekünk, vagy mégsem?
Elsősorban azért nem, mert szép és jó, hogy a szakácsok vannak a háttérben, de ennyi erővel bármit be lehetett volna tenni, mert ezt leszámítva ez eléggé egy mindenki számára közérthető romkom felé hajlik. Ott a volt asszony, akitől elváltak, de jóban vannak, a gyerek is megsértődik időnként, de azért annyira nem, egy közös bevásárlással bármikor le lehet venni a lábáról, milyen kényelmes. A kajakritikus is természetesen megkapta a saját egyszerű jellemrajzát, húha, megy, aztán lefikázza a biztonsági játékos kajákat, amiket persze a szemét főnök erőltetett a séfre (itt az összes szakmabeli egyöntetűen tud köpni egyet jelenlegi/volt főnöke felé).
A Twitter nagyon szépen product placement-elte magát a filmben, ugyanis kábé erre épül az egész konfliktus-áradat, és aztán persze a megváltás is, mert ugye 2014-ben még el kell mesélni, hogy mi az a Twitter, mi történik, ha a reply gombra kattintunk, és bizony a boldogság kék madara ott repked minden egyes lenyomott sendnél, ultragáz. Az, meg hogy videókat lehet csinálni egy okostelefonnal, végképp elképesztő, ilyenről a konyhában még nem is hallott senki Amerikában.
Ha ezen túlmegyünk, ott sem járunk ám jobban, mert sok eredeti gondolat így sem bukkan fel a filmben. Benne vannak a kötelező mexikói/kubai körök, a vicces sous chef aki asszisztál az apa-fia újrakapcsolódáshoz, na meg az egész családi vonal, ami szerintem kötelező módon van benne Sofia Vergara szerződésében, hogy anélkül nem lehet mozgóképet csinálnia.
A kaják lehet, hogy szépek a filmben, de urambocsá’ én még itthonról sem dobtam el magam, hogy csináltak egy Cubano szendvicset, bár nyilván a moziban nézők 95%-ának ez új lesz. A poénok is úgy lettek kitalálva, hogy 10-100 évesig teljesen kompatilbilis legyen (mondjuk az amouse douche jó volt), amivel ez viszont szembemegy, az a káromkodások elég erőteljes megléte.
Természetesen mint minden ilyen film végére, itt is eljön a happy end, együtt a család, a gonosz kritikus is jóvá lesz, és boldogan táncolunk bele a lemenő nap fényében a végefőcímbe, miközben azon tűnődünk, ki fogja azt az elveszett közel két órát visszaadni az életünkből.
A Séf sajnos nem lesz attól jó film, hogy egy szakács a főszereplője, és ezen még RD Jr. cameoja sem tud segíteni, noha kétségkívül ez az egyik legjobb része a filmnek. Azon felül, hogy az egyetlen izgalmas kérdése tényleg az, hogy az étteremkritikus leszólhatja-e a szar kaját, noha a séf szívét-lelkét beleadja, túl sok mondanivalót nem tud felmutatni. Ez nem is lenne baj, de számomra szórakoztató sem volt, inkább az a film, ahol időnként elmosolyodsz, de közben azért az órádat lesed, hogy sok van-e még hátra.
Ha szép kajákat akartok nézni, akkor ott a Jiro szusiról álmodik, vagy a Csirke a hal és a királyrák, vagy pedig ha vicceset, akkor például a Szárnyát vagy combját.
Képek: Chef FB
Hozzászólások
