Hogy kicsoda Wang mester, és mitől olyan ismert alakja a budapesti gasztrovilágban, arról már a Felzabáltuk Budapest legjobb kínai kajáit című videónkból értesülhettetek. Ha pedig még nem láttátok, akkor éppen itt az ideje, hogy megnézzétek, és megtudjatok mindent a budapesti kínai negyedről és a kínai ételekről.
Wang mester 30 éve él Budapesten. Éttermeit eleinte csak kínaiak látogatták, de aztán utat tört magának a fővárosi közönséghez is – annak ellenére, hogy az étlapon soha nem fogta vissza magát. Egyébként is a kifejezetten csípős szecsuáni konyhát képviseli, amit gyakran megfejel olyan különleges ételekkel, mint a kacsanyelv és -szív, vagy egyéb belsőségek. Az utóbbi időben érzékelhető nála az a törekvés, hogy minél szélesebb közönséget tudjon kiszolgálni. A Gizella utcai, pekingi konyhát bemutató étterme mellé két streetfoodos helyet is nyitott Biang néven. Rengeteg a kínai étterem Budapesten, és nagyon kevés a jó. Így nem baj, ha valaki felveszi a harcot ezekkel a tucathelyekkel, melyeknek többnyire semmi közük nincs az autentikus kínai ételekhez, és mindegyik ugyanazzal a kínálattal működik.
A Biang pont arra volt jó, hogy valaki végre jó minőségben készítse el a kínaibüfé-jellegű ételeket, a különlegességek kedvelői pedig továbbra is mehetnek a Gizella utcába, és most már Budára is. Az új étterem a Wang Mester Mozium nevet viseli – a hely a volt filmgyár épületének aljában helyezkedik el ugyanis. De erre a dizájnról azonnal rá fogunk jönni, hiszen régi magyar filmekből vett képek sorakoznak a falakon. Én még a tesztüzemmód alatt látogattam meg az új helyet, amikor sem az étlap, sem az árak nem voltak még véglegesítve.
Ez itt, ugye, Buda, itt senki nem fog csirkelábat szopogatni meg kacsafejet rágcsálni, ennélfogva a kínálat is kissé visszafogottabb, mint a Gizella utcában, de korántsem unalmas! Sőt, a választék 90 százaléka teljesen új ételekből áll. A Biang legnagyobb slágere, a házi tészta sem lesz kapható Budán, Wang mester szeretne itt is új ételeket bemutatni.
Célja, hogy megmutassa, mennyire sokszínű és friss a kínai konyha, és mennyivel túlmutat az itthon elterjedt illatos-omlós húson és ananászos csirkén. Az egyik ilyen új étel egy sanghaji specialitás, a Kao Fu, ami azonnal kedvencemmé vált, és mindenkinek ajánlom, hogy próbálja ki (az előételek között kell keresni). Ilyet nem ettem még itthon (meg máshol sem), nem tudom, más étteremben kapható-e. Gluténérzékenyeknek, mondjuk, nem ajánlom, mert a Kao Fu maga a glutén – ez annyit tesz, hogy addig mossák és nyomkodják kézzel a vizes búzalisztet, amíg nem marad más belőle, mint a kissé ragacsos glutén. Ezt aztán megfőzik vagy kisütik, és édeskés, szójaalapú szósszal és gombával hideg előételként tálalják. Állagra kissé a kenyérhez és a szójához is hasonlít, egyszerűen remek.
Másik előétel, amiért odavoltam, az a lótuszgyökér, friss, roppanós, szinte nyers, egyáltalán nem csíp, sőt inkább édeskés. Egészen új dimenziókba repít. Mint Wang mester elmondta, a sanghaji konyhára amúgy is sokkal jellemzőbbek az édes ízek, a csípős pedig inkább a pekingi konyhát fémjelzi – ahonnan ő is származik. Többször hangsúlyozta, a két konyha olyan messze van egymástól, mint az ég és a föld.
Mély nyomokat hagyott bennem a csípős káposztasaláta is, már csak azért is, mert tényleg erőteljesen csíp. Ez sok kínai étteremben kapható, de a Moziumban római kelből készül, ami teljesen más jelleget és állagot kölcsönöz neki. Egyféle salátaként érkezik a vékonyra vágott, hideg marhalábszár is, erősen csípős, és talán a kelleténél kissé olajosabb körítéssel. Itt említeném meg az előételek előtt kóstolt két levest – csípős-savanyú és szarvasgombás gomba –, amelyeket azért nem elemeztem részletesen, mert nem találtam olyan ízt bennük, amivel még ne találkoztam volna korábban. A szarvasgombát pedig többéves gasztropályafutásom alatt sem sikerült megszeretnem, így a leveseket a memóriám egy jótékony szökkenéssel gyorsan átugrotta.
A hideg előételek után egy meleg előétel landolt az asztalon, ami annyira jól sikerült, hogy rögtön az első helyre ugrott nálam, és ott maradt egészen a vacsora végéig, sőt még másnap is. Libamáj érkezett, amiről nem a kínai konyha jutna elsőre eszembe, de végül is Japánban szusiba is teszik. A sült libamájat tempurába mártják, kisütik, majd meleg, selymes gombás szósszal öntik nyakon. Ez számomra a nap, sőt a hónap meglepetése volt, annyira ízlett. A bunda ropog, a máj puha, a szósz selymes és kissé ecetes, és ez együtt tökéletes egységet alkotott.
Ha itt abbahagytam volna az evést, már akkor is elégedetten távoztam volna, de nem hagytam abba. Nehéz munka ez, amikor az ember már jóllakott, akkor is csinálni kell. Következzenek tehát a főételek, elsőként sült császárhús brokkolival. Ebbe sem lehet belekötni, bár az étel ismerős, inkább az alapanyagok tökéletessége és a hús állaga, ami fejbe vág. Ez sem csíp, inkább édes. Nem úgy a bárányborda, amin minden (is) van, de leginkább sok chili és egyéb színes paprika.
A libamáj után már meg sem lepődtem, amikor szecsuáni marha landolt előttem, de nem akármilyen formában, hanem magyar szürkemarhából! Ez is azonnal az élre ugrott, egészen a dobogó második fokára ékelődött a libamáj és a Kao Fu közé.
„Oké, sokat ettem, még szerencse, hogy az édességet nem különösebben szeretem” – mondogatom magamnak mindig, így ez alkalommal is. De csak addig beszélgettem magammal ilyen kedélyesen, amíg meg nem érkezett a rántott banán. Ez övön aluli támadás volt, nem valami krémes csokitorta, amit az ember gőgösen arrébb tol, ez, kérem, gyümölcs – csakhogy rántva, jó sok mézzel. Milyen volt? El sem mondom inkább.
A Mozium nincs éppen központi helyen, és a belső tér is még kissé steril, de hogy hamar pörögni fog, abban egészen biztos vagyok. Az étterem kifejezetten nagy, és a teraszon nyáron további 50 ember le tud majd ülni. Az elmaradhatatlan forgóasztalos különterem sem hiányozhat – a forgóasztalra Wang mester különösen büszke, mivel távirányítóval működik.
És most térnék ki a tányérokra, amelyeket itt is elvarázsoltak, csakúgy, mint a Biangban – egyszerűen imádom ezeket a porcelánokat. A színes festményeket, mondjuk, némileg hiányoltam a falról, és a mosdó sem olyan izgalmas, mint a Vámház körúton.
Nincs más hátra, mint felkeresni a Wang Mester Moziumot, egyelőre csak előre egyeztetett időpontban, március közepétől pedig már bármikor. Ha így megy tovább, 2020 a budai gasztronómia éve lesz – nekem tetszik az új irány.
Wang Mester Mozium, 1026 Budapest, Pasaréti út 122.
Hozzászólások
