Akit érdekel a gasztronómia – márpedig aki itt van nálunk, az SK oldalán, azt többnyire érdekli –, biztosan követte a tavalyi év legnagyobb sikersorozatát, A mackót. Mi is áradoztunk róla ebben a cikkben. A mackó egyszerre volt vicces és drámai, laza, üde és mégis elgondolkodtató. És mindezek mellett persze nem mellékes, hogy egy étteremben játszódik, így remekül lehetett a nyálunkat csorgatni a finom kajákra. Mindeközben pedig minden szereplővel tudtunk azonosulni, mert mindenki kedves, szimpatikus és valljuk be, egy kicsit szerencsétlen is.
A mackó első évadának kerek és frappáns lezárása volt, nem kiáltott feltétlenül folytatásért. Sokkal inkább tűnt egy egyszeri, de szuper ötletnek. Na de aztán az óriási közönségsiker és a főszereplő, Jeremy Allen White által bezsebelt Golden Globe átírta a terveket, hiszen kiderült: ha nagyon kell, akkor le lehet húzni erről a sorozatról még egy bőrt. És sajnos azt kell mondjam, ez valóban csak egy másik bőr lett. Aminek immár semmi köze az első évad frissességéhez és pörgős ritmusához.
Az étterem étel nélkül unalmas
Az első évadot ugyanis számomra pont a pörgősség, az éttermi helyszín és a kaják adták el, miközben a sorozat alkotói figyeltek arra is, hogy jól vegyítsék az ételeket a személyes drámával. Sajnos a második évadra mindebből csak a dráma maradt, kaja az nem. Mintha szándékosan távolították volna el belőle az élet egyik örömforrását, magát az ételt, hogy éhezve nézzük végig mások nehéz sorsát.
A történet szerint a marhahúsos szendvicset kínáló büfé túlnőtte magát, és készen állnak arra, hogy fine dining étteremmé alakuljanak. Ehhez azonban nemcsak az étteremnek kell átalakulni, hanem ahogy az étterem fejlődik, úgy az ott dolgozóknak is át kell menni egy fejlődési folyamaton, ami nem könnyű. Főleg nekik, hiszen az már az első évadból is kiderült, hogy az étterem személyzete nehezen mozdul bármerre és kevésbé nyitott az újításokra. Végül azonban mindenki bevállalja, hogy kilép a komfortzónájából, túllép önmagán és fejlődik az étterem érdekében. Ami persze szép gondolat.
Tíz hét a nyitásig
Az alaphelyzet onnan indul, hogy 10 hét van a nyitásig, ezt a 10 hetet fedi le a sorozat 10 része, illetve ebbe ékelődik pont a közepén egy visszatekintő dupla rész. Az étterem a tizedik rész végén nyit meg, és pontosan ekkor látjuk először újra főzni a csapatot. Márpedig a főzés hiánya fájó, és ezen nemhogy nem enyhítenek a személyes drámák, hanem inkább unalmassá teszik. Mégpedig több okból is.
Egyrészt ezeket a szereplőket annyira nem is ismertük meg az első évadban, hogy ilyen mélységben érdekeljen a sorsuk. És A mackó azért nem egy Utódlás, ahol egy-egy szereplő annyira összetett személyiséggel rendelkezik, hogy hatvan percig a képernyő elé szegez pusztán az, ha valakivel beszélget vagy veszekszik. De ugye azok a szereplők komolyan fel lettek építve, jártunk az életük minden egyes zugában. Itt azonban az első évad főleg Carmenről szólt, akit viszont a második évadban kifejezetten háttérbe tolnak. A konyhában és szereplőként is.
Túl sok dráma, túl sok közhely
Ennél azonban még fontosabb, hogy az egész drámázás olyan érzelgősen és annyi könnyel zajlik, hogy konkrétan én érzem magam kellemetlenül, hogy viszonylag jól funkcionál az életem. A szereplők pedig szó szerint egy önfejlesztő könyv lapjai segítségével próbálják megugrani az élet által eléjük görgetett akadályokat. Amitől az egy másodpercre jutó közhelyek száma az egekbe emelkedik. (Most azt hiszitek, viccelek, de nem, tényleg feltűnik egy önsegítő coach könyve.)
A tizedik részre már sajnáltam, hogy nem striguláztam, hányszor hangzik el a „Meg tudod csinálni”, a „Te vagy a legjobb!” és leginkább a „Szeretlek, én is szeretlek, büszke vagyok rád és annyira sajnálom” mondatok. Ez nem amerikaiként iszonyatosan tömény, és egyúttal megtestesít minden közhelyet, amit az amerikai self-made manről gondolunk.
Ezek a szereplők szuper kedvesek, aranyosak, jót akarnak, önzetlenek, és mégis annyi drámával sújtja őket az élet, mint egy népmesei hőst. Az egyik szereplőnek beteg az anyja, a másikat elhagyja a felesége, a harmadiknak nincsenek barátai, a negyediket nem érti meg az apja, az ötödik nem akar gyereket, a hatodik nem tud párkapcsolatot létesíteni, a hetedik csak az anyjának akar megfelelni. Ezzel nézőként már egyszerűen nem tudtam mit kezdeni, és azzal sem, hogy folyamatosan sír valaki.
Nehéz az élet
A sorozat második felét már csak becsületből néztem végig. A rendező ugyanis úgy gondolta, hogy a hatodik részre be kell ékelni egy 70 perces, visszatekintő dupla részt, ami a főszereplő Carmy diszfunkcionális családját próbálja bemutatni. Élén az alkoholista és agresszív anyjával. Nálam ez a hetven perc és az amúgy máskülönben fantasztikus Jamie Lee Curtis rettenetes és indokolatlan üvöltözése annyira kiverte a biztosítékot, hogy mindennemű kajálástól elment a kedvem. Pedig az első évadot még részben ezért is néztem. És szerintem egyáltalán nem indokolta semmi, hogy ilyen mélyen alámerüljünk a pokol bugyraiban.
És itt jegyezném meg azt is, hogy A mackó annyira ellenszenvesen mutatja be a Michelin-csillagos éttermek világát is, hogy azok után az égvilágon senkinek sem lesz kedve beülni egy háromcsillagos étterembe (ami, mondjuk, a menü árát tekintve kész szerencse). Pedig A mackó szerint a rideg, embertelen michelines helyeken is óriási drámák zajlanak, amin könnyekig lehet hatódni. Például nem engedik a szegény tanárokat fizetni.
A mackó második évadának persze vannak kedves, pörgős és felemelő pillanatai, de leginkább egy unalmas, szentimentális és kissé közhelyes amerikai dráma lett arról, hogy minden akadályt le tudunk győzni, mindent meg tudunk csinálni, ha nagyon akarjuk, hiszen semmi sem lehetetlen. És persze arról, hogy minden ember tele van személyes drámákkal, és egy tojásrántotta néha többet ér egy ötfogásos Michelin-csillagos menünél. De hát ezt azért eddig is tudtunk.
-fyma89.webp)
