Hamarosan a Bock Óbor étterem ételeire is rátérek, de fontos megjegyeznem, hogy bármennyire jó helyeket is találunk a borvidéken, ahol ehetünk, egyben kell kezelnünk az egész élménnyel, amit egy pincelátogatás vagy egy szőlőültetvény-túra ad, mert így ad olyan komplex történetet az ottlét, ami miatt az ember folyamatosan visszavágyik.
A tulajdonos, Bock József 78 évesen is aktívan részt vesz a cég működésében, a víziója is tisztán látszik: a minőség mindenek felett, és amit csak lehet, fenntarthatóan feldolgozni (erről lejjebb még írok). Több mint száz ember dolgozik a vállalatban, de bárkivel beszéltünk, mindenki úgy mesélt a helyről, mint aki nemcsak betanulta a marketinget, de végig is nézte, ahogy a családi pincészetből évi másfél millió palack bort előállító nagyüzem lesz. Tamás Róbert felel a pincészet vendéglátásáért, nagyszerű túravezetést tartott nekünk, amiben egyértelművé vált, hogy a Bock Pincészet egész működése az élő hagyományra épül. Mindennek helye van a rendszerben, éppúgy, ahogyan az ételeknek is.
Modern, barátságos tér a pincék felett
Az időzítésünk nem is lehetett volna jobb, ugyanis épp egy óriási átalakítás után érkeztünk. Az étterem áprilisra teljesen megújult, és egy rendkívül jól strukturált, modern, mégis rusztikus teret kapott. Minőségi anyagok, gyönyörű bútorok és olyan világítás várja az éhes vendéget, ami azonnal megadja az alaphangot. Letisztult, de nem steril, inkább olyasfajta elegancia ez, ahova egy baráti ebédre és egy dűlőtúra után ugyanúgy beülhetünk.
A konyha filozófiája egyszerű: minden a Bock borok körül forog. Itt nem az a kérdés, hogy mit iszunk a kaja mellé, hanem az ételnek kell felnőnie a prémium vörösborokhoz. Hadnagy Attila séf több mint 15 éve dolgozik itt, csapatával olyan konyhát visz, ahol a magyaros alapok találkoznak a birtokgazdaság logikájával. Ez azt jelenti, hogy amit csak lehet, maguknak készítenek. Saját kolbász, saját szalámik, helyben főzött lekvárok és savanyúságok sorakoznak a konyhán. Van zseniális, saját almalekvár és egy komplett feldolgozóüzem a szomszédban.
A szőlőmag titka és a libamáj
Kezdésnek egy hideg libamájjal nyitottuk, ami a saját zsírjában érkezett, de a tányér igazi sztárja a mellé tálalt kemencés lepény volt. Ez nem egy sima pékáru, hanem a Bock-féle szőlőmaglisztből készül. A borászatban ugyanis tényleg semmi nem vész kárba, a szőlőmagból olajat, őrleményt is készítenek helyben, sőt még kozmetikumokat is gyártanak ezekből. A lepény állaga könnyű, íze pedig egy picit diós, ami zseniálisan hozta egyensúlyba a krémes, letisztult ízű libamájat. Tökéletes előétel, mert bár tartalmas, nem vágja agyon az embert a főfogások előtt.
Mivel Bock József maga is szenvedélyes vadász, a vadételeknek bérelt helye van az étlapon. Mi egy szarvasvadast kóstoltunk zsemlegombóccal. A hús lágy és omlós volt, a mártás pedig selymes. Bár a zsemlegombóc technikai értelemben hibátlanul készült, egy kis extra zöldfűszert, esetleg petrezselymet még elviseltünk volna benne a robbanékonyabb ízélmény kedvéért.
A másik főfogásunk egy kemencés töltött káposzta volt, ami pont olyan, amilyennek egy borvidéki vendéglőben lennie kell. A külseje szépen megpirult a kemencében, a belső rész pedig szaftos maradt, de nem volt nehézkes. Külön piros pont jár azért, hogy a káposzta íze tiszta maradt, nem volt az a maróan savanyú jellege, ami gyakran elrontja ezt a klasszikust.
A desszert, amit nem engedtek el a Bock Óbor étterem vendégei
A gasztrotúra végén jött a desszert, egy belgacsokoládé-felfújt, amit egyszer már megpróbáltak levenni az étlapról, de a törzsvendégek körében akkora felháborodást váltott ki ez a döntés, hogy azonnal vissza kellett rakni. Megértjük őket. A szuflénak kívül jó kérge volt, belül pedig pontosan úgy folyt belőle a csokoládé, ahogy a nagykönyvben meg van írva. A mellé tálalt meggyragu savanykássága pedig pont annyi kontrasztot adott, amennyit az édes csoki igényelt.
A Bock Óbor Étterem egy jól olajozott gépezet, ahol a hatalmas méretek ellenére is sikerült megőrizni a személyes kötődést. Aki Villányba jön, az nemcsak egy vacsorát kap, hanem egy teljes betekintést abba, hogyan lehet egy családi örökséget modern és fenntartható módon továbbvinni. Mi egy szőlőmagolajos almalekvárral a táskánkban távoztunk, és azzal a biztos tudattal, hogy ide bármikor érdemes visszatérni – túrával együtt!
