A tágas étterembe belépve szinte azonnal megértettük, miért lett a Caffé GianMario a Magyarországon élő olaszok kedvence. Egy csapásra elfelejtettük, hogy valójában Budapesten vagyunk, olyan gyorsan rántott magával minket is a hangulat. A könyöklőknél sörrel, borral, proseccóval a kézben ment a sztorizgatás a vendégek és a tulajdonosok között, az ismerős arcokat öleléssel, puszival köszöntötték, közben pedig a felszolgálók szlalomoztak köztük a gőzölgő finomságokkal. Rögtön tudtuk, itt jól fogjuk érezni magunkat.
Honvágy teremtette kávézó: így indult a Caffé GianMario-sztori
A két tulajdonos egyike, Mario Intini 2008-ban felesége munkája miatt költözött Magyarországra. Megérkezése után pedig azonnal nekiállt keresni egy jó kis olasz törzshelyet, ahol hazai társaságra lelhet, és ahol a leendő barátokkal megvitathatja a foci, a gasztronómia és az élet nagy dolgait. Talált is ugyan egész hangulatos kávézókat, de hamar rá kellett ébrednie, hogy azt az igazi, hamisítatlan olasz esszenciát csak akkor kapja meg, ha saját egységet nyit.
Nagyjából ekkor kötött barátságot az akkor már egy ideje Budapesten élő Giovanni D’Angelóval, akit aztán nem kellett sokáig győzködni a közös bizniszről. Ebből a barátságból – egy magyar csendestárs segítségével – született meg végül a Caffé GianMario, amit a két olasz tulajdonos neve ihletett. Kezdetben apró, ám igazi olasz kávézóként működött, ahol az igazi itáliai eszpresszó mellé autentikus piadinát, tramezzini szendvicseket és házi tiramisut kínáltak. A meccshangulat már ekkor is az egekben volt, a közvetítéseken együtt szurkolt a GianMario csapata a vendégekkel, ez a pezsgő atmoszféra pedig hamar vonzani kezdte a Budapesten élő olaszokat, akik végre újra otthon érezhették magukat.
A pici kávézó kínálata így aztán gyorsan szűkösnek bizonyult, ezért szintet léptek: felvették az étlapra a klasszikus tésztákat (mint az arrabbiata vagy a carbonara), majd Riminiből, egy expóról hazahoztak egy kompakt pizzasütőt is. Végül 2018-ban már nemcsak a kínálat, hanem maga a hely is túl szűkösnek bizonyult, ekkor költöztek át a jelenlegi, tágas Bajcsy-Zsilinszky úti üzlethelyiségbe. A nagyobb tér pedig csak még jobban felerősítette a mediterrán energiákat: itt már az egész étterem együtt énekel, ha valakinek szülinapja van, a focimeccseken egy teljes szurkolótábor izgulhat, és ha a hangulat a tetőfokára hág, itt bizony már akár táncra is lehet perdülni!
-eJ2qZD.webp)
Az egység lelkét pedig egyértelműen a tulajdonosok adják. Mario és Giovanni szinte minden visszajáró vendéget arcról ismernek, tudják, ki melyik asztalnál szeret ülni, és mi a kedvenc fogása. Ottjártunkkor Marióék délben már együtt proseccóztak a törzsvendégekkel és pontosan tudták, hogy az egyik asztalnál ülő idős úr Olaszországban a lexikonok atyjaként dolgozott, a másikhoz pedig hamarosan minisztériumi dolgozók jönnek ebédelni, hiszen mindig ott foglalnak helyet. Mario egyébként sok évet élt Németországban, így a precizitást onnan hozta, de imádja a magyarok lazaságát, szerinte nálunk pont megvan az az arany középút, ami valahol a túlszabályozott német és a néha túlzottan kaotikus olasz tempó között helyezkedik el, éppen ezért érzi magát olyan jól itt.
Na, de mit rejt a Caffé GianMario konyhája?
Az étterem legnagyobb varázsa, hogy a kínálat folyamatosan változik, attól függően, hogy éppen milyen friss alapanyagokat tudnak beszerezni. Ottjártunkkor például olyan igazi ritkaságokba futottunk bele, mint a bundázott articsóka és osztriga. Hatalmas articsókarajongóként ebben a formában még sosem kóstoltam ezt a zöldséget, de egy kevés sóval és friss citrommal meglocsolva egyszerűen zseniális, ropogós előétel. A bundázott osztriga is tartogatott meglepetéseket: bár nekem személy szerint a klasszikus, kagylóhéjból szürcsölős, nyers verzió közelebb áll a szívemhez, ez a meleg fogás a krémes burgonyapürével és a sült kaliforniai paprikával kifejezetten izgalmas kombináció. Ha látjátok a menün, tegyetek vele egy próbát! Előétel gyanánt leteszteltük még a salátaágyon tálalt sült tenger gyümölcseit is, de ezzel nálam eleve nem lehet hibázni, hozta a kötelező, friss, tengerparti szintet.
A napi különlegességek mellett persze a betonbiztos klasszikusok is hibátlanok. Kóstoltunk egy vérbeli, autentikus carbonarát is: itt tejszínnek nyoma sincs, a tésztát selymes, tojásos-sajtos mártás borítja, amit rengeteg pecorinóval és ropogós, sós guanciale (tokaszalonna) kockákkal tesznek tökéletessé.
Bár itt nagyon halkan megjegyezték, hogy kérésre hajlandóak kicsit „magyarosabb" verziót is készíteni a hazai vendégek kedvéért, én azt tanácsolom, ez a titok maradjon köztünk és inkább próbáljátok ki a tradicionális változatnál, mert az az igazi!
Természetesen a jó öreg pizza sem hiányozhat a repertoárból, ráadásul itt elfelejthetjük az újhullámos flancolást. A tészta enyhén buborékos, de nem a klasszikus, felhőszerű nápolyi stílus, inkább egy ropogósabb, laktatóbb átmenet. A paradicsomszósz élénk és fűszeres, a gazdagon ráolvadt sajt pedig felteszi az i-re a pontot. Igazi, prémium alapanyagokból összerakott komfortkaja.
A levezetés: krémes tiramisu és roppanós cannolo
Édesszájúként is kötelező a Caffé GianMarióba betérni. Bizonyára senkit nem ér meglepetésként, hogy a tiramisu állandó szereplő. Kis pohárkában érkezik, és pontosan olyan, amilyet egy olasz kisváros eldugott trattoriájában kapna az ember: könnyű, krémes, és a kávétól éppen annyira kesernyés, amennyire kell.
Ha viszont valami még izgalmasabbra vágytok, egyértelműen a szicíliai cannolót ajánlom. A tésztahenger elképesztően ropogós (nekem talán egy picit masszív is volt elsőre, de ez egyáltalán nem rontott az élményen), a belsejét pedig zseniális, édeskés, tradicionális ricottatöltelékkel nyomják tele. Teszik mindezt úgy, hogy egyébként nem vagyok a ricotta nagy rajongója, de ez a krém azonnal levett a lábamról! A desszertek mellé pedig kötelező kikérni egy hamisítatlan olasz feketét, hiszen ahogy Mario a beszélgetésünk elején leszögezte: „Mondhat bárki bármit, a kávé olasz!”
Amikor megkérdeztük Mariót, mi a legkedvesebb emléke az elmúlt évekből, csak mosolygott: annyi minden történt, hogy már bánja, hogy nem írt könyvet belőle. Óriási buli volt például a foci-EB idején, amikor az olaszok nyertek, de olyan éjszaka is akadt, amikor a hangulat a tetőfokára hágott, és a záróra környékén már konkrétan a pulton táncoltak a vendégek. De amit a legjobban szeret, hogy itt tényleg mindenki megfordul: a teljes társadalom képviselteti magát az étteremben, itt jól tudja magát érezni egymás mellett az önkormányzati dolgozó, az Olaszországból ideköltözött fiatal és a hétvégi szülinapi ebédre betérő család is. Végül büszke mosollyal csak annyit tett hozzá: „Ha kell neked fél óra Olaszország, akkor ide kell jönnöd!”
