-N5T4oL.webp)
Összeszedtünk hat retró nasit, amelyekből ma is gondolkodás nélkül vennénk egy csomaggal. Részben azért, mert finomak voltak, részben pedig azért, mert egy darabka gyerekkor is járna melléjük.
Mogyorós selyemcukor – az a régi, celofános
Selyemcukrot ma is lehet kapni, még mogyorókrémmel töltöttet is. Csakhogy nem ezt. A régire már a csomagolása miatt is jó visszagondolni. A hosszúkás, fehéres, néha egészen halvány pasztellcsíkos cukorkák egyenként átlátszó celofánba voltak csomagolva, két végükön megcsavarva, mint egy szaloncukor. Kibontottál egyet, aztán még egyet, és valahogy mindig ott gyűlt melletted egy kisebb kupac zörgő fólia.
És maga a cukor is más volt. Legalábbis az emlékeinkben nem az a teljesen üvegszerű, kőkemény cukorka, amit ma selyemcukor néven gyakran találni, hanem valamivel finomabb, omlósabb érzetű. Enyhén édes, nagyon jellegzetes íze volt, és már önmagában is iszonyú finom, de közben persze mindig azt vártuk, mikor érünk végre a közepéhez. Ott bújt meg az a szárazabb, kissé szemcsés kakaós-mogyorós töltelék, ami az egésznek megadta a „kegyelemdöfést”.
A gyakorlatban pedig, mielőtt elszopogattuk volna a cukrot, előbb-utóbb ráharaptunk, mire az addig ártalmatlannak tűnő cukorka borotvaéles darabokra tört, és jó eséllyel felvágta a nyelvünket vagy a szájpadlásunkat. Ettől másnap még ugyanúgy kibontottunk egyet. Ha valaki egyszer pontosan ezt a régi változatot kezdené újra gyártani, szóljon nekem, mert ott akarok lenni a gépindulásnál!
A mogyorós töltött ropi igazi retró klaszikus
Ez az a nasi, amire eddig nagyon kevesen emlékeztek, akiknek meséltem róla, sőt valójában megkérdőjelezték az épelméjűségem :D Kivéve a kolleganőmet, Timit, aki pontosan tudta, miről is van szó. Tehát létezett ez a termék. Vékonyabb, ropogós ropi volt, a közepében mogyorós töltelékkel. És itt fontos a töltelék, mert nem édes mogyorókrém volt a belsejében. Inkább szárazabb, tömörebb, enyhén morzsálódó mogyorós masszára emlékszem, ami valami egészen furcsa módon tökéletesen működött a sós ropival. Az ember elropogtatott egyet, aztán még egyet, és a sós külső után mindig ott jött az a kis mogyorós rész. Nem volt különösebben kifinomult konstrukció, de nem is kellett annak lennie.
Hasonló termékeket ma is találni, többek között Lengyelországban vagy Szerbiában, de azok általában jóval vastagabb, töltött snackrudak. Közel jár hozzá, csak éppen nem az. A régi ropi pedig eltűnt. Még azt is nehéz biztosan visszafejteni, pontosan ki gyártotta. Ami egészen sértő ahhoz képest, hogy az ízére ennyi év után is emlékszünk.
Bohóc és Szamba szelet
A Bohóc és a Szamba valahogy összetartozik az emlékeinkben. Két töltött csokiszelet, két teljesen különböző íz, és két olyan név, amit elég kimondani ahhoz, hogy egy bizonyos kor fölött valaki azonnal rávágja: „Úristen, tényleg!” Ide lehetne sorolni még a széria többi termékét (Lottó, Autós, Eperjó, Kapucíner), de ezekre vannak egészen okés alternatívák a boltok polcain.
Visszatérve a kedvenceimre: a Bohóc narancsos-rumos ízvilágú volt, a Szamba pedig a meggyes-marcipános vonalat hozta. Nálam ráadásul ezek fogyasztása külön művelet volt. Először leettem róluk a csokibevonatot, utána jött külön az alsó, majd a felső réteg. Igen, leírva ez egyáltalán nem fest jól, sőt eléggé fújjjj kategóra. Akkor viszont teljesen logikusnak tűnt, és gyanítom, nem én voltam az egyetlen gyerek, aki egy csokiszeletet szükségtelenül bonyolult módon fogyasztott el.
Ma már egyik sincs a boltok polcain. És talán pont az ilyen édességeknél furcsa igazán a hiány: évekig észre sem veszed, hogy eltűntek, aztán valaki egyszer kimondja, hogy Bohóc szelet, és hirtelen pontosan tudod, milyen íze volt.
Albert keksz – ezért tényleg könyörgünk
Az Albert keksz nem volt látványos. Kerek volt, halvány aranyszínű, a közepén az ALBERT felirattal. Enyhén édes, vaníliás, ropogós és közben kellemesen omlós. És nekem nem is csak maga a keksz hiányzik. Anyukám ebből készítette az egyik kedvenc gyerekkori édességemet. Az Albert kekszek közé kávés-kakaós-vajas krém került, aztán összeállt belőle az a süti, amiről valószínűleg soha nem tudnám objektíven eldönteni, mennyire volt jó, mert nekem egyszerűen a gyerekkorom íze. Sokszor a fagyasztóban volt belőle egy nagy őzgerincnyi rúd, és még fagyottan rágcsáltam a jeges sütit, mert nem bírtam megvárni, hogy kiengedjen.
Persze magában is tökéletes volt. Teába vagy kakaóba mártva egy kicsit megpuhult, de ha az ember eltalálta azt a pár másodpercet, amikor még nem esett bele az italba, kívül már puha, belül még roppanós maradt. Azért ehhez is kellett némi szakértelem!
A Győri Albert keksz gyártása megszűnt. Kerek, enyhén édes kekszet természetesen ma is lehet venni, csakhogy nekem nem kerek keksz kell. Albert keksz kell.
Romero – egy jégkrém a régi strandbüfékből
A retró jégkrémek különös műfajt képviselnek, mert elég meglátni egy régi csomagolást, és az ember fejben máris egy strandon áll, mezítláb, vizes hajjal, kezében az apróval, amit a büfére kapott. A Romero is ilyen.
A 90-es évek jégkrémes kínálatának egyik jellegzetes darabja volt, amelyből több változatra is emlékszünk – a gesztenyés biztosan ott volt közöttük. Nem volt benne semmi mai értelemben vett extravagáns. Nem kellett sós karamell, brownie-darab vagy háromféle szósz ahhoz, hogy jó legyen.
Egyszerűen az a jégkrém volt, amit ismertünk, szerettünk, és teljesen természetesnek vettük, hogy jövő nyáron is ott lesz a fagyasztóládában. Aztán egyszer csak nem volt.
Pilóta perec
A Pilóta név hallatán ma valószínűleg mindenkinek a klasszikus töltött keksz vagy a vaníliás karika ugrik be, pedig volt idő, amikor csokis perec is lapult a Pilóta családban. És milyen jó volt!
Perec alakú, ropogós-omlós kekszek, teljesen csokoládéba burkolva. Semmi töltelék, semmi különösebb mutatvány – csak egy jó keksz és rajta pont annyi csoki, amennyi kellett. Az a fajta nasi volt, amiből az ember kivett kettőt-hármat, aztán öt perc múlva valamiért már a zacskó alján matatott.
És persze a perecforma miatt ezt sem lehetett egyszerűen csak megenni. Le lehetett harapni először a kis íveket, körbe lehetett rágni, vagy megpróbálni úgy enni, hogy a közepe minél tovább egyben maradjon. Teljesen értelmetlen elfoglaltságok, amelyek gyerekként valamiért fontosak voltak.
A Pilóta Perec még a 2010-es évek elején is ott volt a boltokban, azóta viszont eltűnt a kínálatból. A Pilóta család többi tagja túlélte, a vaníliás karika is velünk maradt (hála az univerzumnak, meg hogy nem csak én kedvelem nagyon!), csak éppen a csokiba mártott perecet veszítettük el valahol útközben.
+1: az alufóliás popcorn, amit talán nem ugyanígy kérünk vissza
A pattogatott kukorica természetesen nem tűnt el. De aki emlékszik a nyeles, alufóliás Puki popcornra, az tudja, hogy itt nem egyszerűen a kukoricáról volt szó.
Az egészet egy kis alumíniumserpenyőben kaptuk. Feltetted a tűzhelyre, fogtad a nyelét, aztán nézted, ahogy a kukorica pattogni kezd, a fólia pedig lassan egyre nagyobb kupolává fúvódik fölötte.
Gyerekként ez minimum akkora része volt az élménynek, mint maga az evés. Nem benyomtunk három percet a mikrón, aztán elmentünk valami mást csinálni. Ott álltunk és néztük, meg ráztuk.
Mai fejjel persze nem feltétlenül követelnénk vissza pontosan ugyanebben a formában az egyszer használatos alumíniumserpenyőt. A popcornból sincs hiány. De abból a pár percből, amikor gyerekként a tűzhely előtt álltunk, és vártuk, hogy a fólia végre teljesen felfúvódjon? Abból azért kérnénk még egyet.
Számodra mi az a termék, amit visszasírsz a gyerekkorodból? Írd meg nekünk!
