Elcsépelt kifejezés, hogy egy vendéglátóhely szerelemprojekt, de Balogh Gábor történetét hallgatva az Olasz Melóra nehéz lenne jobb szót találni. Racionálisan nézve ugyanis nem sok minden indokolja, hogy valaki éppen ezen a környéken nyisson nápolyi stílusú pizzériát, ráadásul úgy, hogy közben sem az alapanyagok minőségéből, sem a saját magával szemben támasztott elvárásokból nem hajlandó engedni. Gábor mégis belevágott, és bár ügyvédként továbbra is dolgozik, évek óta rengeteg időt és energiát tesz abba, hogy Budapest vendéglátós szempontból igencsak peremvidékén próbál olyan pizzát készíteni, amiért akkor is érdemes útnak indulni, ha az ember történetesen nem a XVII. kerületben lakik.
Egy nápolyi utazásból nőtt ki az Olasz Meló
Az Olasz Meló története nagyjából tíz évvel ezelőtt kezdődött, amikor Budapesten egyre nagyobb számban jelentek meg a kifejezetten nápolyi stílusú pizzára építő helyek. Gábor és felesége egy baráti házaspárral kipróbálta őket és annyira megtetszett nekik ez a pizzastílus, hogy egyszer azt írta a barátjának: ha ez Budapesten ennyire jó, milyen lehet Nápolyban?
A kérdést nem viccnek szánta, fél órán belül le is foglalta a repjegyeket. Ketten elutaztak egy hétvégére Nápolyba, ahol a városnézés helyett lényegében pizzériáról pizzériára jártak. Hazafelé, a repülőn Gábor már biztos volt benne, hogy egyszer saját pizzériát szeretne Olasz Meló néven.
Az ötletből végül csak évekkel később lett valódi étterem. Akadt közben egy-két próbálkozás, az igazi Olasz Meló azonban 2023 decemberében nyitotta meg kapuit. Mindezt úgy, hogy Gábornak korábban semmilyen vendéglátós tapasztalata nem volt.
A hely ráadásul nem Budapest legkézenfekvőbb gasztroközpontjában működik. „Nem messze Nápolytól” – szól az Olasz Meló egyik jelmondata, ami egyszerre utal a pizzákra és némi öniróniával az elhelyezkedésre is. Vendéglátós szempontból kieső terület ez, messze a belváros nagy forgalmától, aminek megvannak az előnyei és a hátrányai is.
A kísérletezéstől a világbajnokságig
A minőséghez való ragaszkodás nem áll meg a jól hangzó mondatoknál: az alapanyagoknál és a tésztánál is igyekeznek magasra tenni a lécet. Az indulásnál Mák Tamás segítette szakmailag, majd nagyjából fél-egy év alatt fokozatosan a saját ízlésére formálta a tésztát. Ma már magas, jellemzően 70–73 százalékos hidratációval és 100 százalékos bigával dolgoznak, amelyet 24 vagy 48 órán át érlelnek. A folyamatos tanulás azóta is fontos része a történetnek.
Ennek egyik komolyabb állomása a 2025-ös pármai pizza-világbajnokság volt, ahová Gábor a „due”, vagyis kétfős kategóriában nevezett Hajas Gergő pizzaiolóval. A páros a magyar indulók között a második legjobb eredményt érte el, az összesített mezőnyben pedig a 68. helyen végzett. A verseny legalább annyira szólt a tapasztalatszerzésről, mint a helyezésről: olyan pizzaiolókkal találkozhattak, akiktől bőven volt mit ellesni.
Az Olasz Meló lelke egy Nápolyban készült kemence
A nápolyi vonalat a konyha egyik legfontosabb darabja is erősíti. A pizzák egy fatüzelésű Stefano Ferrara kemencében sülnek, amit a legjobbak között tartanak számon a szakmában. A kemence pedig még nevet is kapott: Dávidnak hívják, Gábor fia után.
Dávid ugyanis időnként maga is besegít a pizzériában, és Gábor is beáll dolgozni, amikor ügyvédi munkája engedi. Az Olasz Meló így tényleg szerelemprojektként működik – még akkor is, ha, ahogy Gábor fogalmaz, a szerelem néha nehéz. Ami egy tíz évvel ezelőtti nápolyi hétvégén, pizzériáról pizzériára járva még csak egy jól hangzó ötlet volt, mára egy saját kemencével, saját tésztával és saját közönséggel működő pizzéria lett.
Maga a hely pici, bent mindössze néhány asztal fér el, mégis folyamatos a nyüzsgés és a pörgés. Kívülről talán nem is sejtené az ember, milyen pizzéria bújik meg itt. Az Olasz Meló nem a nagy térrel vagy a látványos körítéssel akarja meggyőzni a vendégeit, itt egyértelműen a pizza van a középpontban.
Klasszikusok és egy kis csavar
A kínálat lényegében a tradicionálisabb vonalat követi, nagy kilengésekkel nem találkozni az étlapon. Az egyetlen kisebb kompromisszum, hogy az egyik pizzára egy kevés kukorica is kerül, de ennél nagyobb szentségtörést nem követnek el, inkább a jól működő, klasszikus ízekre építenek. Az étlap ezáltal nem is hosszú, mi négyfélét próbáltunk ki.
A Prosciutto cotto egyszerűbb, igazi klasszikus, amiben alapvetően nincs nagy megfejtés, de az alapanyagokon érződik a minőség. A sonka kifejezetten jó, ráadásul nem is spórolnak vele, a paradicsomos alap pedig kellemesen savas, így az egész pizza könnyed marad. Pont az egyszerűsége miatt jó viszonyítási alap: nincs rajta semmi, ami elterelné a figyelmet a tésztáról és az alapanyagokról.
A Salami picante calabria már jóval karakteresebb választás. A csípős szalámi itt tényleg csíp. Már az első falatnál érezni, hogy nem a szokásos, éppen csak pikáns verzió került rá. Szerencsére azért nem nyom el mindent, inkább ad egy határozott karaktert a pizzának.
A Pizza al rosmarino rozmaringos-tejszínes alappal készül, amire milánói szalámi és mortadella kerül. A rozmaring íze elég erősen jelen van, feltétből pedig ezen sem spórolnak, úgyhogy ez már egy jóval laktatóbb pizza.
Kóstoltunk egy szezonális, sütőtökkrémes pizzát is (Pizza alla zucca), pancettachipsszel, tökmaggal és tökmagolajjal. A sütőtöktől enyhén édeskés, a pirult hús ad neki egy füstösebb vonalat, a tökmag pedig jól működik rajta plusz textúraként. Elsőre talán ez tűnik a legszokatlanabb kombinációnak, de az édes, sós és füstös ízek meglepően jól összeállnak rajta.
A tészta mindegyiknél puha, de nem túl levegős, és jól megtartja a bőséges feltéteket. A fatüzelésű kemence itt-ott enyhén megkapja, ami jól áll neki, de nem viszi el égett irányba az ízeket. Nekem külön tetszett, hogy a gazdagabb pizzák ellenére sem telít el túlságosan, így akár többfélét is érdemes megkóstolni.
Megéri elindulni az Olasz Melóért
Rákoscsaba persze továbbra is külkerület, a belvárosból akár egy órát is utazni kell érte. De ha azt nézzük, hogy Nápoly repülővel nagyjából két óra, máris egészen barátinak tűnik a távolság. Feleannyi utazás egy nápolyi pizzáért tulajdonképpen egész jó üzlet – és még repülőjegyet sem kell venni. Az Olasz Meló pedig pont az a hely, ami megmutatja, hogy a városhatár csak addig tűnik messzinek, amíg nincs miért odamenni.
